Húsz évvel idősebb párod van. Sztereóban hallgatod a típiákat, hogy ez mennyire gáz, főszereplőként viszont nem látod feltétlenül annak. És akkor jön a nehezítés, hogy húsz évvel idősebb, de milliárdos párod van, na ez már megbocsájthatatlan. Pedig úgy ismered meg, mint egy mesében, és a kedvenc limonádé filmje is a Pretty Woman, még sincs Lotus Esprit, csak uborkabefőtt, Róna utcai albérlet, gázszámla, és igen, a hosszú csizma rossz cipzárral. Aztán öt év munka nélkül, csak utazgatással, hízással és vízfejű ivással telik. Ezekre az utazásokra tekintünk most vissza, sztereotípiáktól mentesen, monóban, egy főszereplővel. Katinkával, akit mindenhova csak vittek.

Vietnám az én fejemben mindig is valahogy háborús övezet marad. Na, tessék, máris egy sztereotípia. Sajnos nehéz függetleníteni az országot attól, hogy valaha felejthetetlenül csúnya dolgok helyszíne volt, de Vietnám most – legalábbis a felszínen – békés, varázslatos és vannak szürrealitással átitatott bájai. Például a piacokon, negyven fokban, tűző napon árusított nyers húsok, vagy a triciklis utcai „gyorskajáldák”, ahol pici és ráncos öreg nénik a higiéniát kinevetve csomagolják zsírpapírba házilag megsütögetett, ismeretlen eredetű fogásaikat, illetve az a rengeteg motor, amelyek hátán sokszor három gyerekkel csüngenek és száguldoznak még európai szemmel is hajmeresztően és szabálytalanul a nagyvárosaikban. Persze csak számunkra hajmeresztően. Ők megszokták.
És a vezetékek. Vietnámban onnan tudhatod, éppen mennyire szegény negyedben jársz, hogy az utcai elektromos vezetékek aránya a szegénységgel egyenesen nő. Ezer és ezer huzal egyszerre, szinte roskadoznak az utcákon az emberek feje fölött, mintha bármikor lezúdulhatnának, bámulatos, hogy ezt a tulajdonképpen életveszélyes állapotot megússza a város. Ahogy az elegánsabb negyedbe érsz, furcsamód megszűnnek a tonnányi vezetékek látszani. Pedig biztosan ott is vannak. De ezek szerint mégiscsak beférnek valahova, hogy a turisták ne lássák, ahol feltételezhetően megfordulnak.

Saigon, vagyis Ho Chi Minh város hatalmas és népes, 2095 km2, majdnem 9 millióan élnek itt.
És van itt körülbelül 18 millió motor is, mert szinte mindenki azon közlekedik, de ezt már meséltem. Bár, ez a fergeteges musical, ami közlekedés címszó alatt zajlik, az erős vizuális világa nélkül, pusztán szavakkal úgyis kevéssé érzékeltethető. Zöldre váltanak a lámpák, de egyszerre minden ellentétes irányból engedik a motorosokat, és akkor indul az őrület. Emlékszem, leültem egy sörrel és hosszú ideig bámultam, ahogy balesetmentesen, centiméterekre kiszámolva száguldanak el egymás előtt, egymás mellett, vagy egymással szemben a kis berregő méhecskéiken. Ott a gyerekek már így nőnek fel, hasonlóan a nálunk falun élő, hátul a Simsonon bukósisak és láthatósági mellény nélkül kuporgó kölykökhöz.
Aztán otthagytam a dugókat és elbandukoltam a 3. kerületben, a 28 Vo Van Tan alatt található War Remnants háborús múzeumba. Megrázó volt, sok-sok fényképpel. Valahogy lazítani kellett ezután, úgyhogy bevettem magam egy arrafelé rendkívül népszerű rooftop bárba. Általában minden jobb nevű szálloda tetején van egy éjszakai bár, laza kontrollal, az ötvenedik emeleten vagy annál is feljebb. Közel a mennyekhez. Megdöbbentő volt, hogy bőven 18 év alattiak is jelen voltak, illetve szeretném, ha csak én hinném úgy, hogy ezek a lányok ráadásul konzumálni voltak jelen, a pénzesebbnek gondolt vendégek felejthetetlen szórakoztatására. Nem tudtam meg az igazat és nyomozni sem volt több időm, csak egyet aludtam Saigonban, másnap korán reggel már úton voltam a végső úti célom felé, a Ninh Van öbölbe, a Six Senses Hideaway Resort-ba. Ez 55 perces repülést és egy rövidebb, jó kis hányingeres, zötyögős hajókázást jelentett, de megérte. A Hideaway elnevezés találó, itt a saját partszakaszt is jelentő villákban lakó látogatók ha nem akarnak, nem is találkoznak össze egymással nyaralásuk során. Minden adott, amit egy nyugalomra vágyó, pihenni érkezett vendég kívánhat magának: saját medence, de saját partszakasz is, minden villához egy-egy nagyon figyelmes butler, szárazpezsgő a reggelihez és autentikus, vietnámi séf által vezetett, fantasztikus és különleges étterem. Egy szóval: tömény.

Hogy kicsit kimerészkedjek ebből a nyugalomból, kértem, hogy vigyenek át hajóval Nha Trang-ba, a legközelebbi városkába, kicsit körülnézni.
Ezt a hotel személyzete nehézkesen és elég komolyan megszervezte, mert egy napot kellett várnom a válaszra, majd amikor készen álltunk végre a nagy kalandra, két helyi, és láthatóan nagyon aggódó – kísérőt is adtak mellém. Az egyik taxisofőrnek, a másik idegenvezetőnek volt
beállítva, logikusnak tűnik, de tudjuk, hogy a látszat néha csal. Mert bizony az idegenvezető egy kukkot sem tudott idegenül, sem vezetni nem vezetett, ellenben pisztolyt hordott a zakója alatt, illetve a taxisofőr is láthatóan leizzadt egy-egy szimpla parkolási manőver végrehajtása során, szóval rettenetesen gyanúsak voltak és semmiképpen sem a hotel személyzetéhez tartozóak. Vagy én voltam rettenetesen gyanús és semmiképpen nem tűntem turistának. Jó kis csapat voltunk: a város nevezetes pontjain „az idegenvezető” kiszállt az autóból és két kézzel az adott épületre mutatott, majd mosolygott. Mindig nagyokat biccentettem, megköszönve szolgálatait. Eközben „a sofőr” totális pánikban, izzadva törölgette homlokát és körbe-körbe forgott az autóban, követnek-e minket.

Az pedig komoly fejtörést okozott nekik, hogy kézzel-lábbal elmagyarázva, de megkértem őket, hogy hagyjanak egyedül a piacon bolyongani, majd találkozunk három óra múlva, mondtam nekik integetve, és hogy biztosan ne kövessenek, leráztam őket a tequilába fulladt kígyós üvegek között bujkálva. Nem volt meglepő egyébként ez az óvatosság, mert az ügynökök nem voltak meggyőződve arról, hogy én esetleg nem vagyok-e szintén ügynök. 2009-et írunk, amikor több, mint 400 foglyot tartottak még fogva és kínoztak simán politikai okokból a hatóságok, úgynevezett „szociális védelmi központokban” vagy akár pszichiátriai osztályokon. Ezekben az években a sajtót, a tudósításokat is keményen kontroll alatt tartották, rettenetes belső feszültségben élt az ország a vallási ingatlanok elkobzása, a khmer buddhisták demokratikus követeléseinek visszautasítása és a földművesek kizsákmányolása miatt. Ilyen helyzetben bizony aggályos egy világvégi országból turista vízummal érkezett magassarkú cipős csajt szabadon engedni Nha Trang-ban három ellenőrizhetetlen órára. Én viszont jól éreztem magam, pompás street food levest ettem, sétáltam és bejártam ezt a kulturálisan bizarr kavalkádot jelentő kisvárost.

A hindu isteneknek épített Ponagar-tornyot, a Long Son buddhista pagodát, hatalmas, alvó buddhájával és végtelen lépcsőivel, vagy a katedrálist, a város legnagyobb gótikus templomát. A Hon Khoi sómezőkig sajnos nem jutottam el, ez jó egy órányi autózásra van a városközponttól,de legközelebb biztosan nem hagyom ki: sóhegyek, ahonnan asszonyok egész napos fáradtságos munkával szedik a sót és hordják feldolgozni. Izgalmas, de titokzatos kísérőimet véletlenül sem szerettem volna megváratni, úgyhogy jókislány módjára a megígért időben visszatértem a találkozási pontra. Ők pedig boldogan, megkönnyebbülve visszaszáguldottak velem a szigetre, ahol a hátralévő időben csak sütkéreztem a monszunban, és pusztán az őshonos makik és a szürke gémek napi kalandjait követtem végig ezek után.
Azért az sem volt semmi a budapesti zsírgalamb rajok megszokott toyogása és a fullasztó nagykörúti buszsávok után. Mert utazni fárasztó és olykor körülményes, dobozba zárt fogkefével és a korábbi álmaid helyszíneinek megelevenedő képeivel hazatérve, de kivétel nélkül mindig megéri.

Újfalusi Kata